Szia!
Én a -vel kapcsolatban eszembe jutott egy néhány évvel ezelőtti eset.
Most erről írnék egy kicsit:
Nagyon-nagyon érősen frontérzékeny vagyok.
Régebben, ha jött egy erősebb hőhullám, annyira fájt a fejem, hogy nemhogy iskolába menni, de felülni is alig bírtam.
8 vagy 9 éves koromban elmentem édesanyámmal egy komplett orvosi vizsgálatra.
Néztek ott mindent: agyhullámok, szívritmus, vérösszetétel, allergia, laktóz-, tej-, tojás-, liszt-, stb. érzékenység, bőrösszetétel, szemmozgás, meg amit csak el lehet képzelni. Két napot bent töltöttem a kórházban, de egyszerűen nem találtak semmit. Túlsúlyos sem vagyok, és a testzsírszázalékom sem magas, úgyhogy a dokik sem igazán értették.
Elküldtek a kórházból 30 tabletta baromi erős fejfájáscsillapítóval, amit mindig magamnál kell hordanom, és felírtak receptre egy sötétített szemüveget, hogy a szememet se irritálja semmi.
Bevallom, otthon kifakadtam. (Jól van; akkor még csak 9 éves voltam...) Mondtam, hogy én nem veszem fel ezt a Mátrix-szemüveget, mert mindenki ki fog benne röhögni; nem fogom magamnál hordani a gyógyszert, mintha ettől függne az életem; meg hasonlókat...
Erre a nővérem, Kinga is sírni kezdett (pont mélyponton volt, mert nem ért el elég jó átlagot ahhoz, hogy átmehessen hatosztályos gimnáziumba). Olyanokat mondott, hogy legszívesebben leugrana az ötemeletes panel tetejéről, mert ő egy buta kis senki; meg hogy miért is adták állami gondozásba, és miért is nem hagyták meghalni a szülei (Kingát anyuék igazából örökbefogadták, mert három évvel a születésem előtt még úgy tűnt, hogy nem lehet saját gyerekük).
Szóval nem voltunk épp túl jó hangulatban. Szerencsére már csak pár nap volt az iskolából, de mivel már nyár elején jártunk, ez nekem azt jelentette, hogy rekordsebességgel fognak jönni-menni a frontok, és mindig ingadozni fog a légnyomás. Kingával valahogy átvészeltük azt a hetet, ami még hátra volt az iskolából.
Minden nyarunk (már amennyire emlékszem) azzal kezdődött, hogy kimentünk Jani bá' balatoni házába (nyaralónak azt a kis dülöngélő tákolmányt túlzás nevezni ;]). De anyu azon a nyáron bejelentette, hogy mind a kettőnket beíratott egy "gyógytáborba". Kingával sokat viccelődtünk odaúton azon, hogy milyen szellemi képességűeknek való az a "gyógytábor" - és amikor odaértünk, kiderült, hogy nem is tévedtünk sokat. Tényleg nagyrészt értelmi fogyatékosok voltak. Na jó, nem mind. Volt egy nagyon kedves tolókocsis srác, aki egy autóbalesetben beréktól lefelé lebénult (vele azóta levelezek - tényleg jó fej!); egy kislány, olyan 4-5 éves, akinek a jobb kezén nem voltak ujjai, egy páran, akik süketnémák vagy hallásérültek voltak, meg néhány látássérült és vak. Összesen olyan huszan (talán hoszonöten) lehettek. Amikor apu meglátta a tábortársainkat, elkezdett veszekedni anyuval, hogy hová hoztak minket. Két tanár odajött a kocsihoz (mi már Kingával kiszálltunk és nézelődtünk). Szerintem azt gondolták, hogy mi is értelmcsökik vagyunk, mert karonfogtak, és úgy kezdtek el beszélni hozzánk, mint mi a másfél éves unokaöccsünkhöz. Pár mondatban elmagyaráztuk nekik, hogy nem épp az van, amit hisznek; és hogy inkább a szüleinkkel beszéljék meg (akik addigra szerencsére már abbahagyták a veszekedést).
Az lett a vége, hogy maradtunk. Az egyik legkisebb (és legjobb!) szobába tettek be minket, ahol rajtunk kívül csak az egyik hallássérült lány, Anikó volt. Ő már bepakolt, és megmutatta, merre van (a szobához tartozó!!!) fürdőszoba. (Aki már volt táborban, az szerintem értékelni tudja, ha a szobához külön WC és fürdőszoba is van.) Akkor bejött az egyik felügyelő, és mivel mi "értelmiekben elég jók vagyunk hozzá" (ezt a nő mondta, nem mi! ;]), ezért délután "beszélgetős foglalkozáson" fogunk részt venni.
Az volt az egész, hogy megkérdezték, ki miért választotta ezt a tábort. A legtöbben azért, mert azt mondták, ha "normális" gyerekek közé, "normális" táborokba mennének, akkor ott cikiznék/csúfolnák őket, és minden programból ki lennének hagyva. Az a fiatal, szöszke kislány (Johanna), akinek az egyik kezén nem voltak ujjai, azt mondta, ő azért jött, mert "a nagyok járnak táborba és én már szeretnék nagy lenni". Olyan aranyos volt! Mi kerültünk sorra utoljára (hála az égnek; addigra nagyrészt sikerült megfogalmazni a mondandónkat). Elmondtuk, hogy a nővérem depressziós, és meg hiperfrontérzékeny vagyok, és hogy a szüleink (na jó - anya) jóvoltából jöttünk a táborba. Erre a szobatársunk, Anikó elpirult, mert ő azt gondolta rólam, hogy látássérült vagyok, azért hordok sötét szemüveget; és megkérdezte, hogy nem haragszok-e rá? Nem értettem, ezért miért kellene mérgesnek lennem rá, de mondtam neki, hogy egyáltalán nem haragszok. Nem akartam tovább folytatni a beszélgetést (kissé feszélyezett, hogy tíz tanár rajtunk mosolyog), úgyhogy inkább körbenéztem. Láttam, hogy két pici gyerek meg az értelmifogyatékosok nincsenek a szobában. Már majdnem megkérdeztem, merre vannak, de aztán rájöttem, hogy ők minden bizonnyal "értelmiekben nem elég jók hozzá". Annyira elgondolkoztam, hogy csak arra figyeltem fel, mikor már mindenki ment ki. Három percet úgy elábrándoztam, hogy közben az sem jutott el az agyamig: beszélnek. Ezt a szobánkba menet meg is osztottam Kingával, aki erre kijelentette: "Akkor anya mégsem rossz helyre küldött." Ez lett a tábori szólásunk. Ha az egyikünk hülyeséget csinált, a másik mindig megjegyezte: "Anya mégsem rossz helyre küldött téged."
Nem sokkal a beszélgetés után volt az első ebéd. Nagyon meglepődtem, mert minden színes (de kemény) műanyagból volt. Voltak egy-ketten, akikenek előkét tettek a nyakukba evés előtt. Hozzájuk nem akartam oda ülni; úgyhogy körülnéztem, hol van még szabad hely. Megláttam, hogy az egyik pici, négyszemélyes asztalnál egyedül ül a kerekesszékes fiú. Megkérdeztem, odaülhetek-e, ő meg mondta, hogy persze. Látszott rajta, hogy örül. Odatelepedett mellénk Kinga és Anikó is. (Egyébként mindig így ültünk ebédnél - négyen a kisasztalnál.) Ebéd után elmondták, hogy "mindenki személyre szabott terápiás foglalkozáson fog részt venni a tábor alatt".
És itt kanyarodnék vissza a -höz. Nekem és Kingának aroma-, szín- és fényterápiát írtak elő. Nagyon érdekes volt! Be kellett menni egy olyan szobába, ahol nem volt ablak (előtte azért megkérdezték, hogy nem vagyunk-e klausztrofóbiásak), le kellet ülni egy (állati kényelmes ;]) fotelféleségbe, és először befújtak valami illóolajos füstöket, közben meg a mennyezeti lámpák kellemes színei folyamatosan változtak (kékből zöld, zöldből sárga, sárgából narancs, narancsból piros és így tovább...).
Jobbanlettem. Tényleg. Már az első kezelés után éreztem. A fejem nem volt olyan, mint egy túlfújt lufi, amelyik bármely pillanatban szétrobbanhat.
Remekül telt a hetünk; megismerkedtünk a vakok ábécéjével meg a süketnémák jelbeszédével, és kiderült, hogy Anikó alig 30 km-re lakik tőlünk.
Ez már 5 vagy 6 éve volt.
Azóta Kinga egyetemre ment, és neki már nem is kell járnia semmiféle kezelésre. Sőt! Nem egészen két évig járt a háromhetentenkénti terápiára. Én még járok, de már csak három hónap alatt kétszer.
Ennek a történetnek a leírásával két dolgot szerettem volna elmondani:
Azt, hogy a fogyatékosokkal nem kell úgy bánni, mint valami gusztustalan izével, mert ők is emberek, és nem tehetnek arról, hogy olyanok, amilyenek;
És azt, hogy ha depressziós vagy frontérzékeny vagy, egy ilyen treápia(sorozat) tényleg nagyon sokat segíthet rajtad!
Lilla
U.I.: Anikó most az osztálytársam és a legjobb barátnőm.
És tökéletesen elboldogul a gimiben. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
Ingyen SMS küldés! 
